2014. január 31.

Záróra

Kedves Mindenki!
 Úgy döntöttem, hogy bezárom a placcot. Túlságosan introvertált vagyok ahhoz, hogy a továbbiakban mindenféle infókat közöljek itt. (just kiddin') De tényleg! 300 év kellett ahhoz, hogy egyáltalán belépjek ide és rányomjak az új bejegyzés fülre. Nem azért, mert nem szeretem a blogspotot, hanem azért, mert nincs kedvem írni semmiről sem. Nem azért, mert nem lenne miről csak nem szeretnék tovább írni...
 Nem tartom kizártnak, hogy hamvaiból föléledve egyszer újra viszontláttok itt, ki tudja lehetséges, hogy beteljesülnek itt a célok és lesz értelme újranyitni, immáron tematikusabb témában, de addig még rengeteg idő van. Nem titkolózok, csak most nem mondom el. Aki akarja úgyis megkérdezi, hogy mire készülök. Szóval, annak pedig aki nem akar kimaradni a jóból és belőlem, annak figyelmébe tudom ajánlani, tumblr blogjaimat, amit viszont napi - mit napi, percenkénti - rendszerességgel frissítek. Ezen kívül muszáj volt regelnem twitterre is, mert vannak olyan információk, amikről nem árt onnan értesülni, de utálom a twittert szóval ott teljesen fölösleges megkeresni, bár ki tudja egyszer majd hozzászokom és megszeretem (kétlem). Aztán hamarosan ugyanezen az okból lehetségesnek tartok egy instagram fiókot is, bár erről is megvan a véleményem, de ha egyszer kellenek a számomra fontos infók onnan is... És még kezdek hozzászokni a weheartit-hez és pinteresthez, különbség nem sok van a kettő között ugyan, de oda is felnézek napi egyszer legalább.
 Tehát legelső tanyahelyem a Tumblr, szóval kontaktolni ezt ajánlanám elsősorban!

Linkek:
weheartit és pinterest a nevem alatt fut, azt úgy nem tenném ide ki nyilvánosan, lehet írni pm-et, aki nem tudja, hogy ki vagyok és mindenáron követni akar. (ezekről annyit, hogy színesebb a "kínálatom", nem annyira tematikus)

Béke és szeretet, Cas

2013. december 22.

Maradj! (Stay)

 Fiatalkori Ryan Gosling movie on the board. Régen állt már a laptopomon és ez azt jelenti, hogy olyan volt, hogy júúúj. Nagyon kell koncentrálni és odafigyelni, hogy követni tudjuk az eseményeket, idősíkváltásokat, és hogy mikor vagyunk a valóságban és mikor nem.

 
Storyline: adott pszichodoki, Ewan McGregor személyében, egy különös és titokzatos páciens, akit Ryan alakít. Bejön még a képbe Ewan barátnője, Naomi Watts. Szóval, Ryant átveszi a dokink egy kollégájától. A fiúról lassan kiderül, hogy van problémája bőven és eltökélt szándéka, hogy szombat éjjel öngyilkos lesz. Háttérinfó, hogy Ewan, barátnőjét szintén az öngyilkosságtól mentette meg és ezen a mai napig nem tudott túllépni. Túl sok mindent nem szeretnék elárulni, de... Ewan kezd becsavarodni a film előrehaladtával, aztán már keveredik a valóság a páciens világával és történetével. Szeretné megmenteni a srácunkat ez a lényeg.
 Kissé zavarosra sikeredett szerintem ez a történetmesélés, de tényleg nem akarok túl sokat spoilerezni. Inkább elmondom a véleményem, hogyan is kéne viszonyulni ehhez a filmhez.

 
First of all: nem szokványos film alert! Már az első képkockák izgalmat sejtetnek. Brooklyn-hídon autóbaleset, kiég az egész jármű, Ryan pedig az aszfalton ül. Másik dolog: erős lélektani, meg pszichológiai háttér. Az egész film erre épít, hogy mi játszódik le a fejekben és ki, hogy kezeli ezeket. A színészi játék szerintem szuper! Gosling még igencsak kis ficsúr itt, de már ekkor tudott valamit. Egy depressziós fiatalt alakítani, aki még egyéb mentális problémákkal is küzd nem éppen a legkönnyebb. Naomi Watts az egyik kedvenc színésznőm, szóval fölösleges is bármit mondanom. Ewan McGregor: rájöttem, hogy nagyon imádom ezt a hapsit. Eddig sem tartottam rossznak, de most így megvilágosodtam, hogy mennyire jó tényleg. Nemrég néztem vele az Angyalok és démonokat és ott is 5*. Szóval jár a taps mindenkinek.

 
Önmagában a film szerintem annyira nem nyomasztó, mint lehetett volna. Szürkeség, köd, depresszív sztori ott van, de mégsem volt tőle nagyon síri hangulatom. A csattanót nem árulom el, hogyan kerültek végül a helyükre az idősíkok, meg maga a történet, mert az úgy nem fair. Tehát a lényeg a lélektaniság. A belső ember vívódása önmagával, hogy mi legyen a következő lépés.
 Elnézést az esetleges zavaros fogalmazásért, kissé kijöttem a gyakorlatból! :)

trailer

2013. szeptember 9.

Harlem

 Este 10-kor megcsörrent a telefonja. A szám amit a kijelzőn látott ismeretlen volt. Ám a hang amit hallott...
 Megmerevedett, mint egy görög szobor. Közösen filmeztek az albérletben a fiúkkal amikor a hívás befutott. Kíváncsian pillantottak a lányra, aki még mindig nem tudott belehallózni a mobilba.
 - Ivy, beszélnünk kell! Felhívtam az édesanyád, ő adta meg az itteni címed. Kérlek! Nemrég értem haza New Yorkból és egyből téged kerestelek.
 - Mit akarsz tőlem Dylan? - kérdezte hűvösen Ivy, akinek a hangjába némi kétségbeesés is vegyült.
 - Drágám, szeretném ha szakítanál rám egy kis időt, nem kérek sokat, gondolom nagyon elfoglalt vagy a főiskolával. Ígérem nem zavarok sokáig.
 - Nem akarlak látni Dylan, azok után ami történt nem akarok. Elfelejtettelek, kitöröltelek az életemből és nem akarlak látni. Most pedig ha nem bánod visszatérnék a dolgaimhoz - Ivy megnyomta a hívás vége gombot. Sokáig képtelen volt bármit is mondani. Aztán még mindig szó nélkül kiment a teraszra és rágyújtott. Egyszerre felszínre tört benne minden, ami az elmúlt egy évben történt. Nem akart emlékezni, nem akarta felszaggatni a régi sebeket.
 Hirtelen kopogtattak az ajtón. Alex engedte be a látogatót, egy magas, kékszemű, borostás fickó volt, kifogástalan öltönyben és oxford cipőben. Kezében egy pilótaszemüveget és egy csomagot tartott.
 - Ivyhez jöttem.
 - Szívem, látogatód van!
 - Ki az?
 - Nem mutatkozott be.
 Ivy amikor a bejáratnál meglátta Dylant kiejtette a kezéből a kávéscsészét, ami ripityára tört a parkettán. Nem bírta tovább sírva fakadt és hátrálni kezdett.
 - Ivy! Kicsim, bogaram, kérlek csak öt percet kérek! Ivy!
Dylan elsétált Alex mellett és a karjaiba vonta a lányt.
 - Ne sírj, kérlek ne sírj!
Ivynek nem volt ereje kivonni magát az ölelésből. Zokogott, mint egy kisgyerek. Alex halkan becsukta maga mögött az ajtót, mert bár rettenetesen viszketett a tenyere, hogy agyonverje ezt a hapsit, tudta hogy Ivy ezt megakadályozná és egyébként sem tudta mire vélni ezt a felfordulást.
 - Sajnálom Ivy. Annyira sajnálom. Nem így terveztem én sem. Annyi dolog történt, egyszerűen nem tudtam, hogy mitévő legyek.
 - Egy éve Dylan, egy nyomorult éve csak úgy kisétáltál az életemből, ígérgettél fűt-fát, hogy magaddal viszel és boldogok leszünk. Nem írtál, nem hívtál, nem kerestél soha, miért pont most? Miért jöttél vissza Dylan?
 - Mert szeretlek Ivy és veled akarok lenni. Ezt neked hoztam. Emlékszel? Azt mondtam neked, hogy elhozom Harlemet, hogy bejárjuk a régi megmaradt klubokat és szeretkezünk a Central Parkban. Emlékszel Ivy?
 - Nem. Nem akarok emlékezni. Nem fogok emlékezni. Menj el Dylan. Soha többé ne gyere ide. Soha többé. Vége, nem tudod visszahozni a múltat. Szerettelek Dylan, mindennél jobban, de magamra hagytál. Tűnj el és felejts el engem.
 - Ivy!
 - Takarodj a lakásból Dylan! - üvöltötte magán kívül a lány. 
Alex dühösen tépte fel az ajtót:
 - Mi a franc folyik itt? Nem hallottad? Kívül tágasabb, szóval kifelé!
 - Szeretlek Ivy, ezt sose felejtsd el.
Ivy összetörten borult Alex karjaiba.
 - Soha többé nem engedheted be a lakásba Alex! Soha többet!

2013. július 16.

Hogyan írjuk le burkoltan?

 Na és akkor: "Érzed mááár a szííív szavááát..." Ennyire nem szeretnék szélsőséges, lelkes, romantikus, elvakult és ütődött lenni. Csak szolidan és szépen. Nagyon nehéz lesz most írni, hogy mi a szituáció, mert már a jó múltkorában is elmondtam mennyire elszoktam a személyes vonatkozású bejegyzésektől. Fel kell feszegetni itt a dolgokat, hogy közölhessem azt a keveset is, ami van és amit lehet. Ettől függetlenül is úgy érzem szuperlatívuszokban fogok fogalmazni.

*

 Kellemesen eseménytelen estének néztünk elébe (hova ennyi -e?!). Nem vártam semmit, nem reméltem semmit, nem akartam semmit. Aztán mi lett belőle? Minden amit nem vártam, nem reméltem és nem akartam. Szörnyű mennyire be tudnak törni emberek az életünkbe csak úgy kérdés nélkül, robbanásszerűen nyomokat és pusztítást hagyva, hogy aztán velünk maradjanak és felszedjék a szilánkokat meg repeszdarabokat a földről. Hát jóvanezígy.
 Emlékszem milyen elvakultan írtam anno róla, amikor megismerkedtünk. Azóta mennyi minden történt, kisétált ő is, mint bárki más az ajtón egy teszkós bevásárlás után. Nem bánom, azóta sok tapasztalatot gyűjtöttem és gyakorlottabb lettem. Megtehetném ismét az ömlengő, szerelmetes bejegyzést, de az olyan sivár meg sablonos és szokványos. Lerágott csont. Én meg nem szeretem az ilyen közhelyes dolgokat. Mert nem is tükrözik a valódit. 
 A "gond" az (azért idézőjeles, mert nem is igazi gond, csak az én szeszélyes kirohanásom és énem), hogy pont egy olyan korszakban kapott el és rántott magával, amikor nem feltétlenül kellett volna. Vagy megfordítva az egészet, nagyon is jól tette, hogy most jött és elhurcolt magával. Hátha sikerül neki visszahozni a régit, az egészségeset, a normálisat. Mert titkon azért nem esik az nekem annyira rosszul.
 Látom az értetlen arcokat a monitor előtt, hogy mi a fenéről beszélek már megint?! Hát róla. Ő tudni fogja, hogy róla beszélek, de nem fogja tudni, hogy mire ez a nagy szeszélyesség és félelem? Talán meg kellene vele beszélnem.
 Szeretném kijelenteni, hogy eddig büszke vagyok magamra, hogy belevágtam és még nem jött el a pillanat, hogy behúzzam a kéziféket. Mert valahol jó ez a spontaneitás, a gyorsított tempó és természetesség. Hogy nem kell kimondani semmit, mert tudom amit tudok és kész. Egy icipicit motoszkál a félelem és a megszeppentség ocsmány, szárnyas démonja, de szaggatom kifelé a tollait, hogy fogja be a száját és hagyjon érvényesülni, hagyjon újjáépülni. Eddig siker.

2013. június 8.

A Company Man (2012)

Nagyon rég nem néztem már semmilyen ázsiai filmet, pedig emlékszem "régen" mennyire odavoltam értük. Aztán valahogy alábbhagyott ez a rajongás, a mangák és a zene imádata, de most sikerült megint felpiszkálni egy kicsit az érdeklődésemet.


 A Company Man egy dél-koreai film, dráma-akció kategóriába sorolnám, de mint tudjuk, ami keletről jön, az ütős, sokszor elvont, elgondolkodtató és mindenképpen emlékezetes. Túlságosan elfogult lennék? Azt hiszem ebben az esetben nem.


 Eddig sikerült nagyon csöndben lennem a főszereplővel kapcsolatban, de már alig bírom visszatartani a túláradó ömlengést erről a lényről. Nagyon nem is mennék bele itt a hatalmas fényezésbe, nyálcsorgatásba, a bejegyzés végén majd szánok némi helyet és a fotók fognak beszélni helyettem.
 Nem szeretnék bajlódni a nyaktörő koreai nevekkel szóval szerintem csak lecsupaszított főneveket fogok használni. Ez megkönnyíti az olvasást és a megértést is, aki pedig kíváncsi a filmre az úgyis utánanéz. Tehát a sztori a következő: van egy rideg, túlságosan eszeveszetten és bomlasztóan dögös "ügynök". Csak öltöny és fehér ing, és látszólag szokványos munkahellyel. Ugyanakkor a felszínes fémkereskedelem alatt húzódik egy illegális cég, ami emberek likvidálásával foglalkozik. Ennek a cégnek dolgozik szépséges főhősünk. Feladata az emberek kinyírása, csak szépen, szolidan feltűnésmentesen. Érzelmek, problémák és minden körülmény nélkül. Hibázni nem lehet. Sajnálkozni, szánakozni szintén nem. És ekkor bekerül a hiba a gépezetbe. Az első bemutatott akció közben egy fiatal beugrós fiút használ. A fiú feladata lelőni az épületben tartózkodó embereket. A fiú készségesen engedelmeskedik, viszont mivel főszereplőnknek az volt az ukáz, hogy beugrós és nincs túlélő leépíti a fiút is. A srác viszont nem hal meg és elkezdődik ezzel a történet bonyodalma. Főhőske elviszi a fiúcska megtakarított pénzét a családjához, itt találkozik annak anyjával és lányával. Ledöbben, mint állat mert a nőben felismeri gyerekkora imádott énekesnőjét. Szólni persze nem szól, csak adja a visszahúzódó, kettőt alig szóló businessmant, de rájön hogy szépen bajba került, mert az efféle munka nem tűr el semmilyen érzelmi kötődést anélkül, hogy ne veszélyeztetné azok életét. Időközben a pasinkat előléptetik, pedig ő már erősen a kilépésen morfondírozik. Igen, helyes a gondolat. Innen nem lehet csak úgy kilépni, hogy mentem elég volt, császtok. Nincs ilyen. Vagy benne vagy, vagy halott vagy. Tehát mit választ? Hadjáratot indít a cég ellen egy szál maga, kap rá éppen indítékot is, de hát azért hadd ne mondjak már el mindent. Konec.

(a tagnak, ha rajtam múlott volna már nem lett volna karja, se lába, se arca...)

 A filmről úgy összességében, hatások, képiség ésatöbbi: nagyon ázsiai. Ez az első és legszembetűnőbb szempont. Bár azért tartalmaz bőven kis akcijós amerikais-hollywoodos elemeket is, de csak csínyján. A látvány szintén az a tipikus koreai és csíkszemű képkockák. A szürkeség, a színek hiánya, a lepusztult és minimál környezet és a különbség a szegény és a gazdag világ között. Pálcikásevős. A színészi játék már egy ingoványosabb talaj, mert hát nagyon eltérő a mi európai/amerikai világunktól. Sugárzik belőlük az a fajta "elegancia" és báj, amire egy zord európai, vagy hollywoodi színész nem képes. Most nagyon szélsőségesen fogalmazok, de tessék érteni a gondolkodásmódot. A szépséges főhősünk légies, könnyed, méltóságteljes és tiszteletet parancsoló, még öltöny nélkül "mackónadrágban" is. Viszont a felettese, hát olyan szinten irritált az egész film alatt, hogy az valami hihetetlen. Az az igazi undorító disznófejű szemüveges koreai. Addig püföltem volna, amíg van bennem szufla. Nagyon-nagyon hányingerem volt tőle. Kellemesen elnyújtott plánok, árnyalatnyi kitartások, ami nem rondít bele az élvezhetőségbe. Na meg nem ám az hogy elpüfölgetjük teljesen szokványos módon egymást. Gépfegyver, vagy akár tollba rejtett fojtózsinór, meg a tipikus Jackie Chan-es hádzsime. Szóóóval én szerettem. Lehet hogy elfogult vagyok emiatt a túl jó szereplőválasztásért, de akkor is tetszett. Biztos hogy nem ez volt az első és utolsó alkalom, hogy megnéztem, de azért örök aranyszabály: ázsiai filmekből is megárt a sok.

trailer 

*

Most pedig tombolok. De csak egy egész picit. Főszereplőnk: So Ji-Sub (vagy az imdb szerint Ji-seob So, soha nem fogom megérteni ezeket a névadási szokásokat és használatot).


(az Armaninak egész jó kis divatanyagot össze lehetett volna ebből a filmből kaparni, hmm...)

És már nem azért, de! (a logót nem én raktam rá, de hát tudja a tutit enélkül is):







Soldier

- Igen, tessék?
- Szia, én vagyok.
- Szia, hallgatlak!
- Ma tízkor nálad?
- Csak nem szabadnapot kaptál?
- Nem erről van szó. Látni szeretnélek!
- Á, értem. Rendben, legyen. De tudod mit? Nem fogsz látni.
- Miben sántikálsz?
- Nem is tudom, még majd pontosan megálmodom. Mindenesetre a vészhelyzetek elkerülése végett hozz magaddal egy üveg fehéret. Tudod amilyet szeretek, aztán ha mégsem lesz kedvem semmihez, bor még mindig lesz a tarsolyban.
- Szörnyű vagy...
- Ugyan, csak elővigyázatos. Itt alszol?
- Nem tudom, szeretnéd?
- Nem tudom, hogy szeretni fogom-e. Akkor tízkor.
- Rendben. Szia.
- Szia.

*

 Spontán volt, mint mindig. Sosem kérdezte, hogy ráérek-e, mindig csak mondott egy időpontot. Mintha csak és kizárólag ő töltené ki a mindennapjaimat. Nem így volt, de akárhányszor telefonált, igyekeztem úgy csinálni a dolgaimat, hogy szabad lehessek. Mert jól éreztem magam vele. Nem nyaggatott a napi problémákkal, odaadó volt és szenvedélyes. Emellett jó beszélgetőpartner, némi fanyar humorral. Feltűnő jelenség, nem mész el mellette úgy az utcán, hogy ne vennéd észre. Ilyenkor persze büszke vagyok, hogy sikerült felhívnom magamra a figyelmet valamivel, aztán most pedig csak a kellemes sodródás van az eseményekkel. Kellemes.
 Külvárosban laktam egy elég nagy loftban. Kevés, de hűséges bútorral, ugyanakkor amit fontosnak tartottam, hogy a háló és a fürdő megfelelő felszereltséget kapjon minden eshetőségre. Emlékszem amikor a tervrajzok felett ültünk G-vel, alkottunk mint a betépett óvodások. Végül kész lett. És gyönyörű lett. Meg tökéletesen megfelelt minden igénynek. Szigorúan szakmai szemmel teszteltük. De most másról szól a fáma.
 Sosem késett, mindig pontos volt és sokszor elképzeltem, ahogy áll a bejárat előtt és nézi a karóráját számolva vissza a perceket, hogy pontos legyen. Mert tudta, hogy utálom ha késik. Udvariatlannak tartottam az ilyet és tiszteletlennek.
 A határozott kopogtatás után határozottan kiszóltam, hogy forduljon a bejáratnak háttal és csukja be a szemét. Ha nem fogad szót, nem jöhet be és a bort egyedül iszom meg:
- Elmondanád, hogy mire készülsz?
- Igen. Mint mondtam nem fogsz látni, ugyanakkor a vendégszeretetet megkapod, mert olyan angyal vagyok. Kapsz egy helyes kis sálat a szemedre. Ha egyszer is kilesel alóla, vagy fölötte vége a játéknak. Rendben?
- Persze, oké.
- Nyugi, nem fogsz semmibe beleütközni, fogom a kezed.
- Komolyan nem hiszem el, hogy ezt teszed velem.
- Csitt már, fő a változatosság. És nem mintha neked nem lennének néha agyament ötleteid. Gondolj csak a múlt heti nyakkendős afférra.
- Ne mondd, hogy nem tetszett!
- Nem mondtam. Gyere ide, olyan rég láttalak. Már majdnem hiányoztál. És most lassan neki fogsz dőlni a falnak, szóval semmi pánik.
 Sajnos ismét súlyosan ellenállhatatlan volt. Neki nem kellett semmi hivalkodó cucc, tökéletesen belőtt haj és egyéb sznobság. Mocskosul jól éreztem magam, hogy most ebben a pillanatban velem van. És még azt is csinálja amit én mondok. Nem mintha nem élveztem volna tényleg a múlt heti fordított kockát, de ez sem rossz most. Közelebb léptem hozzá, egy darabig csak néztem, aztán amikor már csak centikre voltam tőle a fülébe súgtam:
- Akarsz játszani?
 Láttam, ahogy végigfut rajta a hideg és ha nem lett volna rajta a sál a szemében is láttam volna azt a csillogást.
- Remélem ez egy költői kérdés volt a részedről.
- Igen, az volt.
 Kínzó lassúsággal megcsókoltam, beletúrtam a hajába és ismét rájöttem arra, hogy mennyire kívánom. Eszembe jutott az összes eddigi együttlétünk, az összes eddigi emlék, élmény, illat, szín és minden. És most is ezt akartam. Az üres perceimben azon is gondolkoztam, hogy mi van benne olyan, ami ennyire magával ragad és mágnesként vonz. Bele tudnék-e szeretni. Akarom-e őt annyira, hogy még többet adjak neki magamból. Amikor már ilyeneken gondolkozik egy nő, az nem feltétlenül jó jel. Visszazökkenek és újra őt látom magam előtt.
- És most szépen élesítsd az érzékeidet. Nem látsz. És nem is fogsz addig, amíg le nem veszem a sálat a szemedről. Ellenben van mozgástered, ugyanis voltam olyan édes, és a kezeid nem kaptak sálat. Használd az érzékeidet és az ösztönöd.
- Ezt akarod?
- Igen, ezt akarom és téged.
- Örülök, hogy hozzátetted.
 Egészen jó térérzéke volt. Hiba nélkül húzott magához és szenvedélyesen csókolt. Játszott. Mert elfogadta a kihívást és felvette a kesztyűt.
- Mi van rajtad? Gyanúsak ezek a darabok.
- Találgass! Most ez a lehetőség is adott.
 Mi mással találgathat az ember, mint az ujjaival. Ilyen játéknál nem áll le az ember találgatózni. Az ujjai. Szerettem az ujjait, a kezét, ami nem ismer lehetetlent, áthatolhatatlan anyagot és sokszor kegyelmet sem.
- Miniszoknya. Hm... helyes. Alatta, igen gondolhattam volna, hogy vagy ilyen gonosz és csipkés combfixet húzol, hogy még véletlenül se láthassam. Felül pedig... nem! Nem!
- Érzed a vászon tapintását és az apró gombokat?
- Igen, nagyon is érzem. Gyönyörű lehetsz.
- Csukott szemmel is láthatsz, használd a fantáziád és az emlékeidet. Idézd föl!
- Szeretkezz velem!
- Tudod, hogy a késleltetés...
 Nem, nincs késleltetés. Versenyt gomboltunk. Aztán versenyt cipzároztunk. Magamhoz húztam a kezét.
- Érzed mennyire szeretném?
- Atyavilág, mégis hova szeretted volna még ezt késleltetni? Gyere ide, még nem vizsgáltam meg eléggé!
- Ne merd! - elnevettem magam. Úgy éreztem magam, mint egy ostoba óvodás. Belül ugyanakkor tomboltam.
- Gyere, gyere, gyere még egy kicsit. Várj, oké. Leülni! És te beszélsz nekem készenléti állapotról? Nézz magadra drágám, a győzelmi zászló elbújhat a sarokba.
- Kapsz olyan győzelmi zászlót, ha nem jössz ide most rögtön, hogy még én is megbánom.
- Csss, már megint akkora szád van, legközelebb abba is kapsz valamit. Vagy ez inkább fordítva működik?
 Belecsókoltam a nyakába, az ujjaimat végigfuttattam a hátán. Olyan gyönyörű volt.
- Dőlj hátra, és nyugodtan feküdj le, tudod a kis merengőmben vagyunk, párnákkal és miegymással.
 Nyeregben éreztem magam. Úgy mindenhogy. Elvittem egy sétalovaglásra. Aztán mivel későre járt az idő, haza kellett vágtáznunk. A bor elfogyott, mint mindig. A sál is lekerült.
- Még nem végeztem veled!
- Ó, tényleg? Miből gondolod? Megyek és lezuhanyzom, mindjárt jövök!
- Rendben nekem ott is jó.
- Tegyél le! Azonnal tegyél le! Hallod?!
 Ennyi volt a szófogadásból. Tanuld meg, teljesen fölösleges egy ilyen emberrel vitatkoznod... és nem is érdemes.

2013. június 5.

American Mary (2012)

 Jó régen nem írtam semmilyen témában és lehet, hogy egy kicsit döcögősen fog menni, de most már muszáj alkotnom valamit. Inkább a könnyedebb filmes talajt választottam, amiknél adottak a keretek és nem lehet elmozogni és elfantáziálgatni jobbra-balra.
 A filmezéssel nem hagytam fel, ellenben azzal hogy írjak róluk már öö... izé...

 Egészen különös darabot választottam, ami szokás szerint csak állt a gépen, hogy majd egyszer megnézem, ha lesz rá időm, kedvem, hangulatom ésatöbbi. Aztán nemrég eljött ez a pillanat és jééé tetszett.
 Angolul néztem angol felirattal, mert nem vót más. Paráztam, hogy majd szépen beletörik a bicskám, semmit nem fogok érteni, nem tudom élvezni, de kellemesen csalódtam és büszke vagyok magamra, hogy azért nem vesztek kárba az angol órák.


 Tehát American Mary. Természetesen Mo-on nem jött ki, ezért a szinkron, de még feliratnélküliség is. A történet a következő: adott a főszereplő Mary Mason, aki sebészhallgató az egyetemen. Szokásos ilyenkor bekövetkező problémák, nincs pénz az albérletre, kajára, megélhetésre. Tipikus amerikai gondolat, hogy mi mást csinálhat ilyenkor a szegény, szerencsétlen diáklány? Naná, hogy elmegy valami alvilági lebujba kurválkodni, pénzért. Itt jön a csavar, a tulaj éppen tesztelni Mary "képességeit", amikor az egyik benga állat kidobója beront, hogy valami másik tagnak gáz van a kinézetével. Valahogy Ms. Mason is odakeveredik és meglátja, hogy a rosszfiú kb. végig fel van hasítva és halálán van. De hát nem lenne minden ilyen csodálatosan odaillő... Mary sebész, szóval nem szexért kap pénzt, hanem azért, mert összeférceli a pórul járt barátunkat. Megkapja a néhány ezer dollárt, aztán innentől már nincs megállás. Vagyis lett volna, ha egy Betty Boop külsejű nő meg nem találja és szintén "munkát" ajánl neki. Próbababát kell csinálnia egy már alapból szilikonos nőn. Leoperálja a mellbimbóit és összevarrja "ott lent" is. Hát igen... köszihelló.


 Másik fontos momentum, hogy az egyetemen az egyik tanára meghívja egy zártkörű buliba, ahol csak sebészek, orvosok és ilyen hallgatók lesznek... na már rosszul hangzik. Mehet a GHB, a lányok kábult állapotban való megerőszakolása és filmre vevése. Mary bosszút esküszik és a tanárán gyakorolja a különböző műtéteket, mivel egyre nagyobb igény van a munkájára és szakértelmére. Megjelenik a rendőrség, ahogy ez lenni szokott és a detektív elkezd szaglászni, hogy hát hová tűnt ez a két tanár. Ja igen, mert a másikat pedig a lebuj tulaja kapja le a tíz körméről, mert Maryvel kicseszett. Annyira rendes komolyan... és belezúgott Marybe ezért a nagy irgum-burgum. Végkifejlet egészen elnyújtott és művészi egy rohadtul kis fikaszereplő, aki kb. 1 percet ha kapott az egész film alatt, most előkerül és beleköp a levesbe. Abszolút szar megoldás volt ez a rendező részéről, tehát annyira nem várt és nem beleillő a sztoriba, hogy behoznak egy szinte vadidegent, hogy jhajj. Szóval jön a nagy szurkálás, Mary még próbálja összevarrni magát, de persze a film végén vérbefagyva talál rá a detektívecske. Ennyi.


 Nos miután elspoilereztem az életemet mondok valamit a filmről is, hogy milyen volt. Összességében tetszett, bár az imdb-s kategorizálással nem vagyok kibékülve. Szerintem túlzás ez a horror kategória. Jó oké, voltak operálgatások, vér meg minden, de azért nem az a tipikusan hánytató és beles horror kategória. Csak olyan kis kellemes thriller. A hangulata sötét és tényleg alvilági, egy percig nem érzed biztonságban magad a film alatt. És nem tudom megmagyarázni miért, de nekem oroszos íze volt. Talán a főszereplő kinézete miatt, a hangulat és a helyszín miatt, nem tudom. Ez az én egyéni meglátásom a filmmel kapcsolatban. Maga a sztori pedig nem volt gáz. Ma már mindent lehet sablonosnak, elcsépeltnek és lerágott csontnak tekinteni, de ÉS? Emellett ajánlom még a bőrcuccokért és szép fehérneműkért rajongónak. Szado-mazot kedvelőknek fog tetszeni Mary. A bőrköténnyel, tűsarkúval, teli frufruval meg mindennel. Határozott, rideg és nem ismer kegyelmet. Látjátok, hogy milyenné teszi az egyetem az embereket?! Hát itt a bizonyíték! Just kiddin'.
 Ja és igen Mary Mason művééész. Nem holmi vagdalós sebész, meg marhavágó ésatöbbi. Művész kérem szépen, tessék megnézni milyen agybeteg műtéteket csinál még (kérésre!) és ez is kiderül.

trailer (csak óvatosan, vannak benne "olyan" részek)